Bernadette Chirac az egyik legérdekesebb francia first lady: még egy korábbi generáció szülötte (pl. magázódtak azzal a Chirac-kal, aki a De Gaulle-korszakban tette első politikai lépéseit), de akár feminista pionírnak is tekinthető. Politikusfeleségként ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy saját politikai bázisa, pályája legyen, ha nem is országos, de helyi szinten. A róla szóló filmben Catherine Deneuve kapta a főszerepet, és nem okozott csalódást.
Bernadette Chirac még él, de az élete egy nagyon fontos szakaszáról máris film készült. Ez szerintem jó dolog, a francia televíziózásban és moziban ennek van hagyománya. Elvégre így is elkezdődik a közelmúlt feldolgozása (hosszú évekkel ezelőtt láttam már például játékfilmet arról, hogy milyen válsággal küzdött Nicolas Sarkozy házassága Céciliával a megválasztása pillanatában – nyilván sok volt benne a szubjektív elem, de a tény, hogy ezt az alkotók kiemelték, azt üzente, hogy a fegyelmezett és profi Sarko sérülékeny férfiként ült az elnöki székbe, ami azért politikailag is releváns dolog).
Az efféle filmekben tényleg mindig van egy politikai szubjektum. Vitathatóak és érzékenységeket sérthetnek, de az objektív tárgyilagosság elsősorban a politológusok, újságírók és történészek dolga – mindenesetre nekem politológusként önmagában érdekes, hogy milyen értelmezések lehetségesek, aztán hogy hogy alakul ki egy személyiség megítélésének a kánonja (és ehhez mit tesz hozzá a művészet a maga politizáló eszközeivel).
Ebben a Bernadette Chirac-ról szóló, itt-ott humoros felhangú műben ő jön ki jobban a kortárs ítéletből, nem a férje, akit azért övez egyfajta tisztelet Franciaországban (a fiatalok között pár éve kifejezett divat volt a – tessék megkapaszkodni! – Chi-Chi-mánia).
Chirac nemcsak rossz férjnek, de néha még nettó idiótának is tűnik a képkockákon. A környezetével együtt tűnik annak, kiemelve Alain Juppé miniszterelnököt (1995-1997), és Dominique de Villepin kabinetfőnököt, későbbi kül- és belügyminisztert, miniszterelnököt. A metsző kritika oka az 1997-es parlamenti feloszlatás, amikor Chirac és köre úgy remélte, 5 évre többséget szerez – hogy aztán a szocialisták arassanak nagy győzelmet Lionel Jospin vezetésével. Tény, ez a lépés valóban a modern francia politikatörténet legnagyobb taktikai elszámolása volt.
Bernadette Chirac a filmben viszont minden, csak nem debil. Okos, számító, bosszúálló, és ami politikailag a legfontosabb: érzi az ország hangulatát, ellentétben az Élysée-palota falai között iszogató férjével, és stratéga lányukkal, Claude-dal. Bernadette meggyőződése, hogy az 1997-es Nemzetgyűlés-feloszlatás politikai szakszóval oltári szívás lesz, és azt is, hogy 2002-ben Jean-Marie Le Pen ott lesz a második fordulóban. Chirac nem érzi, ahogy később azt sem érti, hogy az emberei miért nem érezték.
Joggal vethető fel a kérdés, hogy mindez mennyire Chirac és az emberei hibája, és mennyire Bernadette érdeme. Az Élysée, a hatalom izolál – Macron kapcsán is mondogatják, hogy Brigitte érezte a sárga mellényes lázadás közeledtét, Macronék meg nem. Ugyanaz a forgatókönyv itt is, s az alkotók Bernadette-et hozzák ki győztesen (a filmsztori amúgy az, hogy Bernadette-et Chirac és a vele dolgozó lánya, Claude megalázza és háttérbe szorítja Chirac megválasztása után, így Bernadette úgy dönt, majd ő csakazértis megmutatja).
Érdekes történetszál a Nicolas Sarkozy-kérdés. Chirac és Sarkozy a viszonya 1995-től feszült (hiszen Sarko kettős játékot játszott, és Édouard Balladur-t támogatta Chirac ellenében), de Sarko 2002 után már hasznos Chiracnak, ki is nevezi miniszternek. A főszereplők gyakran lesajnálóan, megvetően, árulóként emlegetik Sarkozyt, ami az ismert történeti adatok alapján nem irreális feltételezés. A filmben Bernadette úgy véli, hogy az „ügyek” súlya miatt nem árt a következő köztársasági elnökkel jóban lenni (ez a valóságban nem volt hatással Chirac elítélésére és jogi státuszára, de filmsztorinak erős, mert hát itt Bernadette már a sztróktól szenvedő férje háta mögött, teljesen autonóm módon politizál). Érdekes párhuzam, hogy a kegyelmi jog birtoklása hasonló értelmezéseket tett 2017 után lehetővé a szintén ügyekkel terhelt Sarkozy és késői utódja, Emmanuel Macron viszonylatában (bár ez egy álláspontom szerint túlzó értelmezés, a Macron-Sarkozy jó viszony mögött ennél sokkal több van).
És akkor végül a színészi munkáról: a Chirac és Villepin szerepét alakító színészek úgy viselkednek a képernyőn, mint a színpadi emberek. Az az érzésem, hogy színpadi és nem filmes eszközökkel dolgoznak. Gyakran túljátszanak, manírosak (ami meglepő, mert a Chirac-ot alakító Michel Vuillermoz például sokat filmezik is). Persze ettől csak még komikusabb a viccesnek szánt figurájuk, csakhogy ez kakofóniát szül, különösen Deneuve zsenijének nekiütközve. A többi színész (persze különösen Deneuve) jól érzi, hogy filmben van, és nem a Comédie française színpadán.
(Kiemelt kép: Youtube-képkivágás)
