Vörös és fekete, Bovaryné

Vörös, fekete, Bovaryné (és a meglepetés)

A Francia olvasókörben szinte rettegve vártam, hogy Gustave Flaubert Bovaryné című művével foglalkozzunk, mert kamaszkoromban egészen rossz élményt jelentett számomra. Úgy éreztem, Emma a passzív, önmagáért tenni nem képes antihős mintapéldája. Vártam viszont a Vörös és fekete újraolvasását, mert úgy emlékeztem, szerettem. Erre meglepetés ért: húsz évvel az első olvasás után most a Vörös és fekete okozott komoly szenvedést, a Bovaryné viszont remekműnek tűnt.

Biztos, hogy bizonyos versek, regények egészen mást és mást jelentenek kamaszkorban, mint később, újraolvasva. Ezt eddig is tudtam, de ebben a félévben meg is tapasztaltam. A Vörös és feketét, ha jól sejtem, harmadszor fogyasztottam, bár a második olvasás mély nyomot nem hagyott bennem. Emlékeztem, hogy egy ambiciózus fiatalember bukásáról szól a mű, de arra nem, hogy szegény, szerencsétlen Julien Sorel ilyen rettenetesen ostoba, türelmetlen, és komplexusos (olyannyira, hogy Stendhal maga is használja rá az “ostoba” szót).

Nagyon nehéz azonosulni vele vagy a törekvéseivel, ezért nekem el is maradt a katarzis. Nem mintha a társadalmi előrejutás igényével, céljával bármi baj lenne, de az övé üres, érték nélküli, türelmetlen. Végig azon agyaltam, hogy megvetem, vagy szánom a főszereplőt. Az olvasás során végül az erősödő frusztráció és a megvetés nyert (a végtelen kisebbrendűségi érzést és agressziót demonstráló kávéházi jelenetek voltak a leginkább felkavaró, zavaró pontok ebből a szempontból). Aztán az olvasókörben a beszélgetés során valaki felhívta a figyelmem arra, hogy egy bántalmazott gyerekről van szó, akitől nem várható igazából más, jobb, több. Honnan is tudhatna mást? Ez billentett egyet a mérleg nyelvén a szánás irányába. Mindazonáltal élénk vitát folytattunk, ami azt jelzi, hogy remek könyvről van szó: rossz könyvekről beszélni sem érdemes.

A Bovaryné főszereplőjével, Emmával legalább ennyire nehéz azonosulni, de az ő helyzete jobban szólt hozzám. Talán azért, mert jellegzetes női sorsról van szó; az ő lehetőségeit a társadalom korlátozta, nőként messze nem volt annyi lehetősége, mint Sorelnek. De őt sem tudtam felmenteni, a remény hiánya még egyáltalán nem ok a tisztességtelenségre. Márpedig Emma tisztességtelenné vált. Főleg úgy nehéz őt felmenteni, hogy olyan boldogságot keresett, ami nem biztos, hogy tartósan létezik. Az elégedettség helyett valami olyan szerelmi őrületet kergetett, ami csak rövid ideig élhet, miközben ott volt vele egy szerető férj, aki a kor elnyomó adottságai között egész “jó fogásnak” számított. Kár, hogy nem volt elég tehetséges, jó orvos. Ahogy az olvasókör egyik tagja megjegyezte, Charles érvényesülése egyfajta projekt lehetett volna Emmának, s kitörési pont lehetett volna mindkettejüknek. Ugyanakkor az olvasókör tagjainak többségi véleménye mégis az volt, hogy Bovaryné romlása inkább rendszerhiba, mint egyéni hiba, bár az is.

Még egy dolgot tudtam értékelni, ami az olvasási élményt is széppé tette: megdöbbentett, hogy mennyire áramvonalas a kötet nyelvileg. Nem véletlenül írta Flaubert évekig. Úgy éreztem, minden szó a helyén van. És úgy tűnt nekem, hogy a könyv, amelyet kamaszkoromban annyira nem szerettem, valójában remekmű.

(A képek és a kiemelt kép forrása: pixabay.com.)

Kéred az újdonságokat?

Ne maradj le a www.franciacsok.hu cikkeiről, kérd a levelesládádba a legújabbakat!

* indicates required




Mi érdekel? Milyen posztokról értesítsünk?

Facebook Comments