Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Kevés “pofátlanabb” könyvcímet tudok elképzelni, mint Pierre Bayard Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?-ja. De hát annyira provokatív és hergelő, hogy az ember nem állja meg, elolvassa. És ha elolvasta, rájön, hogy a provokáció mögött nagyon is megfontolandó gondolatok vannak. Kiderül: valójában azt se olvastuk, amiről azt hisszük, hogy olvastuk.

Az esszéista, irodalmár Pierre Bayard kötete ugyanis szinte teljes egészében újragondoltatja velünk, hogy mit jelent az olvasás.

Pierre Bayard szerint az olvasás = nem olvasás

Azt gondolnánk, hogy elolvasunk valamit, emlékszünk, hogy mit olvastunk, és ez mindig így is marad. Ez talán az első és legfontosabb mítosz, amelyet a szerző ledönt. Mert az igazság az, hogy olvasunk, olvasunk, és sokszor fogalmunk nincs arról, hogy valójában mit, vagy egy darabig van, aztán felejtünk. (Mondom a legegyszerűbb példát: tegye fel a kezét, aki nem olvasott még krimit újra és újra, mert már nem emlékezett, hogy ki a gyilkos! Na ugye.) Bayard felteszi a jogos kérdést: ha elfelejtettük, ha a tudás csak úgy beépült, immáron referencia nélkül, akkor most olvastuk, vagy nem olvastuk? És mi van, ha az emlékek újrarendeződnek, és kialakul egy ún. fedőkönyv? Mi van, ha csak átlapoztuk, mi van, csal hallottunk róla, mi van, ha nem olvastuk végig, de tudjuk, mi a lényeg?

Nos, igen, én is itt kezdtem nagyon érdeklődően olvasni.

Bayard esszéjében tehát nemcsak a felejtett szövegek játszanak szerepet, jönnek az olyanok is, amelyekről csak hallottunk, amelyeket csak átlapoztunk, amelyekről nem is hallottunk… A szerző tulajdonképpen módszeresen magyarázza, hogy a nem olvasás nem szégyen, feltéve, hogy olvasással egészül ki. Abból indul ki, hogy aki olvas, az nemcsak arról hoz döntést, hogy mit olvas el, hanem arról is, hogy mit nem (p. 24.). És igaza van. Bónusz, hogy ha ezt tudatosítjuk magunkban, gyakrabban mondogatjuk majd magunknak a “túl rövid az élet, hogy rossz könyveket olvassunk” közbölcsességét, és kisebb lelkifurdalással teszünk majd le könyveket…

Az olvasással kapcsolatos szorongás oldása

Hányszor fordul elő az emberrel, hogy valaki egy nagyon fontos könyvet említ, de hát – lásd előző pont – rövid az élet, azt a könyvet pont nem olvastuk, de tudjuk, hogy kellett volna? Sokszor. És ilyenkor szégyenkezünk, pedig Pierre Bayard szerint nem kéne. Mondjuk szerzőnk nem egy képmutató figura. Nem kertel, azt mondja (p. 11., p. 120.), hogy a tanári-oktatói munka egy jelentős része éppen arról szól, hogy olyan könyvekről beszélünk, amelyeket nem olvastunk. Frissítő őszinteség, bár én ezt a tételt még nem tudtam szívvel befogadni, ezért még nem adom fel, olvasok, mint egy őrült. Biztos el kell érni egy bizonyos kort a bölcs belátáshoz.

Mindenesetre Bayard elemzi ezeket a helyzeteket, másrészt viselkedési módozatokat is ajánl. A lényeg, hogy nyugodtan mondjunk véleményt. Amellett is érvel például, hogy a műveltség a könyvek kollektív könyvtárban való elhelyezkedésének értését, azaz a viszonyok ismeretét jelenti (pp. 28-29). Elemzi azt is, hogy a hatalmi viszonyok, a szerző személye hogyan határozzák meg egy könyv fontosságát és helyét a kollektív könyvtárban (p. 141. és 146.), amelynek a saját kis belső könyvtárunk egy része.

Beszélgetés = alkotás

Végezetül, úgy véli, hogy a nem olvasott könyvekről beszélni nem más, mint alkotás (p. 178.). Így fejezi be (mellette a kötetben hagyott személyes kis jelem…):

pierre bayard

Pierre BAYARD
Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?
Lazi Kiadó, 2007.
(Magyarul beszerezhető itt, franciául pedig itt.)

(A kiemelt kép forrása: saját felvétel.)

Kéred az újdonságokat?

Ne maradj le a www.franciacsok.hu cikkeiről, kérd a levelesládádba a legújabbakat!

* indicates required

Mi érdekel? Milyen posztokról értesítsünk?

Facebook Comments