Ahol a nap felkel Párizsban

Ahol a nap felkel Párizsban: egynek jó

Ahol a nap felkel Párizsban (Les Olympiades, Paris 13e). Megint egy nehezen nézhető francia filmmel volt dolgom a moziban. Lehet, nem vagyok igazságos, mert volt némi előítéletem előzetesen. Ha nem francia filmről lenne szó, az alábbi hivatalos ismertető alapján tuti nem ültem volna be rá:

A fiatal lány, Émilie egy nagy presztízsű egyetemen végzett, mégis egy call centerben kénytelen dolgozni. Párizs tömbházakkal teli negyedében lakótársat keres, így kerül az életébe az elbűvölő tanár, Camille. Bár kettejük között viszony alakul ki, a férfi mégis egy másik lányhoz, Norahoz vonzódik. Norát a diáktársai összekeverik Amberrel, a híres szexchat-munkással. Nora szeretne megszabadulni a róla kialakult képtől, ezért felkeresi a hasonmását. Három nő és egy férfi története bontakozik ki ebben a romantikus filmben, akik barátok, néha szerelmesek, gyakran mindkettő.

Szóval, amire előzetesen számítottam: kapcsolati kavarások, és keresztül-kasul. Ez nem feltétlenül az én műfajom. Ráadásul a film egyszerre ígérte magát vígjátéknak és drámának, de úgy igazán egyik sem volt. Inkább közelebb állt a drámához, mert nevetni egyszer sem sikerült rajta. Azon nincs mit nevetni, hogy valaki elvégez egy szuper egyetemet (a Sciences Po-t, nem is akármit), de telefonos sales-esként dolgozik, úgy teng-leng (ez persze a főszereplő lelkivilágáról mond el sokat, mert amúgy kétséges, hogy strukturálisan mennyire reális egy ilyen helyzet a francia társadalomban). Abban sincs sok humor, hogy ugyanez a főszereplő képtelen meglátogatni a beteg nagyiját, akinek a lakásában lakik, sőt, letárgyalja az albérlőjével, hogy tegye meg helyette… És semmi vicces nincs abban sem, ha az embert szexchat-operátornak nézik, és kizaklatják az egyetemről, még akkor sem, ha ennek az epizódnak a segítségével találja meg később a szerelmet.

A Párizsra utaló magyar cím kifejezetten nem egy jól sikerült darab, mert a magyar közönség által ismert Párizs alig jelenik meg a végig fekete-fehér képkockákon (egy pillanatnyi színes bevágás van Amber Sweettől, ő ugye az igazi szexchat-munkás, akivel Norát az egyetemen összekeverik ). Azonban a francia címben hivatkozott 13. kerület annál inkább szem előtt van.

A színészi munka egyébként ezúttal is teljesen rendben volt, nincs okunk semmiféle panaszra e téren.

Mindenesetre ahogy Google barátomnak köszönhetően, no meg a traileren látom, azért a nemzetközi kritika és sajtó inkább szerette ezt a mozit, mint én:

Értem, mert utánaolvastam (pl. itt), hogy itt az Y-generáció útkeresése a téma, meg a fogyasztói társadalom működése, meg az elköteleződési problémák, és a többi. De problémák tételezése messze nem annyira explicit, hogy elemezhetők, esetleg megválaszolhatók legyenek, márpedig én ezt valahogy igényeltem volna. Főleg úgy, hogy a film a francia középosztály szemszögéből kísérel meg társadalomkritikát megfogalmazni. És persze aranyos (spoiler!), hogy, minden jó, ha a vége jó alapon happy end a sztori vége, de messze nem egy elgondolkodtató, felkavaró, az élethez fűződő viszonyunkat alapvetően megváltoztató filmről van szó. Sőt, azt is nehéz elhinni, különösen Camille és Émilie esetében, hogy az egymásra találásuk tényleges révbe érést jelent, nem egy epizódot, amit majd a személyiségükből következően logikusan követnek mások, újabbak.

Szóval a franciás filmes műveltségemhez hozzátettem azzal, hogy megnéztem ezt a filmet, de tudok nélküle élni. Ahhoz nem volt elég rossz, hogy véres szájú kritikát tudjak róla írni, mint a Titánról, de elég jó se, hogy lelkesedni tudjak érte. Ez a film csak volt. Az Ahol a nap felkel Párizsban egy tipikus “egynek jó” mozi.

(Kiemelt kép forrása: Youtube)

Facebook Comments